Mivel az idei csapatból – ha jól tudom, egyedüliként – az alapszakos diplomámat nem az ELTE-n és nem is andragógián szereztem, hanem Zeneakadémián, így talán érthető, hogy az előadásból elsőre leginkább a Tanár Úr által említett Rachmaninov (1873-1943, orosz zeneszerző) mondat ragadott meg a leginkább, amit be kell valljam, nem ismertem eddig, noha a zeneszerzőt, zongoristát már gyerekkorom óta nagyon kedvelem. A mondat valahogy így szól: „A zene elég egy életre, de az élet nem elég a zenére”. Rögtön megpróbáltam utána nézni az említett mondatnak a neten (ha már az információt állítjuk a központba), azonban ez idáig még nem jártam sikerrel.

Egyik első hely, ahol keresni kezdtem, az órán is említett Wikipédia volt, de ott nem találtam erről a mondatról használható háttéranyagot. De ígérem, nem adom fel, sőt még azt is tervbe vettem, hogy ha már az első órán ilyen érdekes és az előadáshoz szorosan kötődő mondatot tanul az ember egy zenésztől, akkor talán a Wikipédia szócikket is kibővítem majd.

Ha már a Wikipédiát említettem, azt is elárulhatom, hogy elgondolkodtatott az órán hallott közösségi tartalommegosztáshoz az átlagos egyénnek való viszonya is. Ugyanis a mai napig én is úgy voltam vele, hogy kontrollálhatatlan minőségű és mennyiségű információhalmazt jelent pusztán az említett oldal, miközben jogosan felvetődik (és talán már előbb fel kellett volna, hogy vetődjön bennem is) a kérdés, hogy akkor az ember miért nem veszi a fáradtságot, hogy egy általa helytelennek vagy valótlannak gondolt mondatot, bekezdést a saját szájíze és tudása szerint átírjon, ami által a többi felhasználó is pontosabb (?) képet kaphat az adott témáról. Tény, hogy az információs társadalom igazi kialakulásához a társadalomban élők szemléletváltására, a benne élő emberek egyéni aktivitására is szükség van, ami engem sem jellemzett eddig túlságosan, noha az információ fogyasztás terén minden nap élek az online található és engem érdeklő információk tudatos szelektálásával.

Milyen érdekes, hogy miközben egyfelől az ember igyekszik azonnal a lehető legfrissebb információhoz jutni a mindennapokban, amire a manapság terjedő okos telefonok kiváló lehetőséget biztosítanak, közben egyre inkább rá van kényszerülve, hogy komolyan szelektáljon a befogadhatatlan mennyiségű információ között. Az aztán már hab a tortán, hogy a szelektált információt ráadásul valahogy feldolgozza.

Saját tapasztalatomból tudom, hogy az ember egyre inkább rabjává tud válni a saját telefonjának, miközben a rázúduló napi információ mennyiség estére erősen leterheltté teszi. Ugyanakkor mégis azt tartom az utóbbi évek legnagyobb technikai újdonságának, hogy a telefonunkon keresztül manapság kezünkben tarthatjuk a világot.

Ehhez kapcsolódik az órai anyagnak az általam csak lexikon vs. Google címszó alatt lejegyzett témaköre, ahol rögtön eszembe jutott, hogy gyerekkoromból belénk ívódott szüleim által, hogy ha egy adott dolgot fejből nem tudunk, már nyúlunk is a lexikonért és felolvassuk egymásnak közösen. Nem telt el úgy nap, hogy ne nevettünk volna szüleinken, amint már mennek is a lexikon irányába, hogy valamit felolvasva együtt megtanuljunk. Mekkora volt a meglepetés, amikor pár éve elő kaptam a zsebemből a telefont és azon versenyeztünk apámmal, hogy ő találja-e meg a lexikonban előbb a választ, vagy én a google-n a telefon böngészőjében. Az is érdekes, bár talán érthető, hogy szüleim sokáig idegenkedtek a netes információszerzéstől, mert számukra csak egy pontos válasz létezett, ami a lexikonban volt, ezért mai napig a Wikipédia nem számít igazán tudományos válasznak – noha talán nem is kell annak lennie, azonban nem biztos, hogy mindig sokféle igazság, vagy nézőpont életképes. Jó jel azonban, hogy szüleim lassan szintén okostelefon felhasználóvá serdülnek!

Ha már az információszerzésnél tartunk, fontosnak tartom megemlíteni, hogy manapság nem csak arra van szükség, hogy a felhasznált információt megosszuk egymással, hanem a tágabb világot nézve elengedhetetlen, hogy mindezt legalább egy külföldi nyelven is képesek legyünk megtenni. Talán nem kell túlragozni annak a kijelentésnek a fontosságát, hogy ahány nyelven beszélsz, annyi ember vagy. Úgy gondolom, hogy minimum angolul jól kell(ene) tudnia minden egyetemi képzésben részt vevő hallgatónak (a kínai nyelv fontosságába most nem mennék bele) és nem egyszer megdöbbenek, hogy egy adott órán a diákok az órai anyag kötelező irodalmánál felhorkannak, hogy Tanár Úr, de hiszen ez angolul van!!!

Nem kérdés, hogy az információhoz való hozzáférés, – mint, hogy az az órán is elhangzott – fokozza a demokrácia esélyét. Elég csak arra gondolni, hogy a közösségi hálózatok mekkora szerepet játszottak tunéziai vagy egyiptomi forradalom kiterjedésében. Nem hiába ezt próbálja minden erővel lekapcsolni egy diktatúrában az éppen regnáló hatalom. Azonban itt visszautalok arra, hogy globális szinten talán a legtöbb hozzáférhető információ angolul jelenik meg a világban, s ebből következik, hogy aki abból kimarad, az lemarad, hiába tudja amúgy nagyszerűen használni és megosztani az aktuális kommunikációs vagy információs csatornákat.

Mikor ezt a blogot írom, már a többség közreadta az első óráról kialakult gondolatait, véleményét. Többen foglalkoznak a például az időmenedzsment fogalmával, amire én most részletesen nem térnék ki, azonban figyelemre méltó számomra, hogy a gyerek születésével párhuzamosan az ember mennyire megtanul gazdálkodni a saját idejével és tényleg csak a legfontosabb dolgokra fordítja az időt.

Azonban ami ennél is érdekesebb, az a kulturális késés fogalma, amivel kapcsolatban egyik „blogtársamnál” olvastam érdekes dolgokat, amihez csatlakozni szeretnék: úgy érzem, hogy a késés szóban ugyanúgy, mint a kulturális szó ebbéli jelentésében erősen pejoratív, sőt, mi több nyíltan etnocentrista gondolkodásmód tükröződik.

Fontos kijelenteni, hogy ilyen esetben csak egy adott társadalmon belüli csoportok összehasonlításáról lehet szó, ugyanis teljesen eltérő körülmények határozzák meg bolygónk két különböző szegletében élő csoportokat. Vagy, ha mindenképp össze akarunk hasonlítani nagyobb csoportokat, akkor azt a kulturális relativizmus jegyében tegyük, megértve ezáltal azt, hogy a saját, európai helyzetünkből tekintve egy afrikai, kelet-ázsiai vagy bármilyen „fejletlenebb” etnikum megítélésünk szerint ugyan „kulturális késében” van a saját fogalmaink szerint, azonban az ő szemszögükből nézve ez egyáltalán nem ennyire magától értetődő. Honnan gondoljuk azt, hogy az említett népek ugyanazt az utat akarják/fogják bejárni, mint az európai, vagy akár a világ területileg nézve nagyobbik fele, illetve honnan gondoljuk azt, hogy ők lemaradásnak élik meg a saját kultúrájuk állapotát a miénkkel szemben? Hiszem azt, hogy a tudás sem tűnik el, csak átalakul és innen nézve az „előbbre tartó” nyugati civilizáció az információs társadalmával legalább annyi dolgot felejt el, mint amennyit megtanul, közzétesz, megoszt. De ha netán meg is osztódik az információ, biztosak lehetünk-e abban, hogy valaki azt használni fogja? Milyen a tudás minősége? Mennyire hasznos és kinek? Úgy gondolom, hogy az úgymond „fejlődésért” nagy árat kell fizetnünk, onnantól kezdve, hogy ez egyenes arányban áll bolygónk kiaknázásával, az elapadó forráskészletekkel…stb. egészen addig, hogy pénz vezető szerepe visszafordíthatatlanná válik.

Az órán elhangzott többek között az e-mail dominanciája is, amire az azóta átalakított google+ szolgáltatás lehetett volna a válasz, ha nem válik teljesen áttekinthetetlenné idővel. Az élő előadás hallgatását a technika „jóvoltából” kénytelen voltam abbahagyni és csak két nappal később lett újra időm arra, hogy a felvételt meghallgassam, azonban meglepett, hogy egyedül csak én regisztráltam magam az említett szolgáltatásra – ha jól emlékszem - . Már régóta szerettem volna az e-mail alapú kapcsolattartást kiváltani valami mással, legyen az hang vagy video alapú, azonban a munkámban érdekes módon egyre inkább azt tapasztalom, hogy csak az a biztos, ami le van írva, így később hivatkozni lehet rá, hogy valaki valamit miért vagy miért nem csinált meg vagy nem időben. Egyszóval sajnos a munkahelyi környezet sem segíti elő a video vagy hangalapú kapcsolattartást manapság. Pedig mennyi felesleges időtől kímélnénk meg magunkat (zárójelben jegyzem meg, hogy az utólagos visszakereséssel azért sokkal több idő menne el, mint ha pár levelet csak át kell olvasni és az ember máris látja a választ. Ugyanez egy video üzenetnél meddig tartana és honnan tudná az ember, hogy egy üzeneten belül hol keressen egy adott választ?)

Érdekes gondolatnak találtam azt is, hogy az online lét megtanítja az embert, hogy offline közösségben hogyan kell beszélgetni, például meg kell várni a másikat, amíg befejezi a gondolatát, amíg online közösségben a chat korában ez párhuzamos idősíkon zajlik.

Most, hogy látom, nagyjából milyen szisztéma mentén kell elképzelni az elkövetkező heteket, izgatottan várom az előttünk álló új feladatokat. Nyilván minden kezdet nehéz, így nem állítom, hogy máris belerázódtam volna az éjjeli blogírásba (nem beszélve arról, hogy eddig blogot egyáltalán nem vezettem és érdekes lesz számomra megfigyelni magamon azt is, hogy a kurzus után megmarad-e nálam a gondolatok lejegyzésének ez az új formája), de azt kezdem látni, hogy nagyjából minek a mentén fogunk haladni és milyen heti időbeosztás szerint lehet működtetni csak ezt a dolgot. Éppen ezért tudatosan próbálom megtervezni az időmet, hogy ne törjenek rám egyszerre az elvégzetlen feladatok. Remélem, sikerülni fog.

S végezetül visszautalnék itt arra az órán elhangzott mosolyfakasztó mondatra, miszerint az információs társadalom legnagyobb értéke nem is az információ, hanem az idő. Ezt most már a saját bőrünkön is kezdjük érezni. Kíváncsi leszek, hogy egyáltalán lesz-e reakció az általam itt leírtakra, különös tekintettel az etnocentrizmus/kulturális relativizmus problémakörére. Ez idő alatt én is megpróbálom a lehető legtöbb figyelmet szentelni az új Konnekt közösségünknek és minél aktívabban részt venni a kommentelés és csiripelés világában is, nem beszélve arról, hogy igyekszem minél igényesebb avatárt kreálni a second life-ban, ha végtére is saját magamat jelenítem ott meg, de ezen felül állandó ustream webinárium hallgatóvá is válok lassan, használom a google readert és készítem majd a saját mindmap térképem.

Ja, én nem tudom, ti hogy vagytok vele, de regisztráltam a moly.hu oldalon is.

Meglátjuk.