Az elmúlt órán azokat a kockázatokat tekintetük át, amik a digitális kultúra épülését veszélyeztetik. Ezek adódhatnak az esélyegyenlőtlenség problémájából, illetve lehetnek technológiai, függőségi, személyességi és biztonsági kockázatok. A témához kapcsolódó első blogomban inkább az esélyegyenlőtlenségről szeretnék bővebben írni és a második bejegyzésben esik majd több szó az egyéb kockázatokról.
Esélyegyenlőtlenség
Alapvető kérdés az információs hozzáférés, vagyis, hogy ki hogyan tud vagy nem tud a netre kapcsolódni, mekkora a számára elérhető sávszélesség és milyen eszközökkel rendelkezik ahhoz, hogy a digitális kultúra építésében jelen legyen. Ahogy az órán is szó esett róla, ez nyilvánvalóan egyfelől gazdasági természetű probléma, azonban más szempontok is szerepet játszanak ebben. Mi, akik most erről polemizálunk, valószínűleg bele sem gondolunk abba, hogy milyen szerencsés helyzetben vagyunk. Próbálunk ugyan a digitális esélyegyenlőtlenségről véleményt alkotni, azonban valószínűleg kevesen jártunk mondjuk egy borsodi kis falu szélén megtapasztalni azt, hogy hogyan élnek ott az emberek (tisztelet a kivételnek persze). Mi valószínűleg a legfelső 10%-ba tartozunk, viszonylag jó eszközellátottsággal, nyitottsággal, tanulási kedvvel. De nem lenne-e értelme videókat is megosztani arról, hogy hogyan is élnek ma Magyarországon az elmaradottabb térségben az emberek, ahhoz, hogy reális képet kapjunk a problémáról? Nagyon szép dolog fogalmat alkotni ezekről, csak azt hiszem, kevesen vannak, akik igazán tisztában vannak vele….(legalábbis én biztosan nem tartozom ide). Annál valószínűleg többre lenne szükség a probléma teljes átéléséhez, minthogy vannak digitális szakadékok. Ezért el is beszélgettem erről antropológus édesapámmal, aki nagyon szörnyű állapotokat vázolt fel nekem a kistérségi helyzetről. Hogy ezen hogyan lehet segíteni? A legrosszabb helyzetben levők minden valószínűség szerint keveset foglalkoznak azzal, hogy van-e net hozzáférésük. Láttuk a Maslow-i piramist (köszönet érte!), aminek értelmében kisebb dolguk is nagyobb ennél.
Ezen felül a családi mintakövetésben lényeges elem, hogy a gyerekek a szüleiktől mit látnak – ha nincs internet és nem tartják fontosnak, akkor nagy számban ezt az attitűdöt fogják továbbvinni jó pár generáción át az emberek és ebből nagyon ritka a kitörés. Hogy hogyan lehet(ne) ezen segíteni, arról pár napja megy a beszélgetés a konnekt csoportban és én is azon a nézeten vagyok, hogy magunk részéről az egyénnek van szerepe ebben: aki anyagilag is képes, hajlandóságot érez és tettvágya van, az tud változtatni – ha kis lépésben is – ezen az állapoton. Kötelezni nyilván nem lehet rá senkit, az állami szerepvállalás kérdésének a megvitatása pedig nem ennek a blognak a témája.
Az egyéb szempontok között meg lehet említeni a nagyon találó „elefánt effektust”. Ennek értelmében sok esetben álproblémák mögé bújnak az emberek: ha éheznek az emberek, vagy lyukas a tető, akkor tényleg internet kell? Vagy: a technika állandóan elromlik, akkor minek költsünk pénzt rá?
Nyilván nem akarom elbagatellizálni ezeket a problémákat, de rám is jellemző volt, hogy nem a valós problémákkal próbáltam foglakozni. Ha ezeket az amúgy teljesen reális problémákat arra használjuk, hogy elfedjük fele a személyes érdektelenséget vagy innovációra való hajlamot, az véleményem szerint nem visz előrébb a probléma megoldásához.
Ami számomra nagyon lényeges meglátás volt, az pedig nem más, mint hogy a digitális esélyegyenlőtlenségnek nem csak az egyén, hanem a közösség is a vesztese lehet. Ha sokan nem tartják fontosnak a digitális kultúrába való bekapcsolódást, azzal mindenki – az egyén és a közösség is – veszít, mivel nagyon sok értékes információ egyszerűen elvszik, nem kerül a netre. Érdekes lenne, ha nem csak a digitális bolsevizmus blogjai lennének elérhetők a közösségek számára. Idéznék itt Csepeli Györggyel egy nemrégen megjelent cikket:
„ Mi gátolja mégis a terjedést?
Vannak lelki korlátok. Azok a szociológiai tényezők, amelyekről beszéltem, interiorizálódnak és egy sajátos szorongást váltanak ki, amit meg kell hogy értsek, hiszen magam is átélem. Az őrjítő tempó, az, hogy egy néhány éves telefon tulajdonképpen múzeumi kiállítási tárgynak lenne jó, még azokat is óhatatlanul visszatartja az új technológiákkal való kapcsolat létesítésétől, akik már benne vannak ebben a világban. Azok számára viszont, akik nincsenek benne, ez az érzés olyasmi lehet, mintha kínaiul akarnánk őket megtanítani, holott sok esetben nota bene még magyarul sem tudnak írni, olvasni. Az országban ilyen értelemben tragikus kettéosztottság érhető tetten. Ezt a digitális szakadék metaforája egy adott szakmai szempontból jól megjeleníti, az okok viszont valójában sokkal mélyebbek, visszamennek egészen a hárommillió koldus országáig. A magyar társadalom soha nem tudta az Illyés Gyula által puszták népének nevezett hatalmas rétegét felkarolni. Ez a nép most is itt van, a szakmabeliek viszont sokszor nem látják, mert a konferenciákon csak egymással találkoznak. Egy régi előadásomban ezt a sajátos vakságot digitális bolsevizmusnak neveztem.”
Ugyanakkor jó volt látni, hogy vannak azért kezdeményezések a digitális esélyegyenlőtlenség felszámolására. A netem kutakodva az első, amit találtam a Neumann János Számítógép-tudományi társaság 2011. novemberében meghirdetett Digitális Esélyegyenlőség programja (DE): http://njszt.hu/de/a-digitalis-eselyegyenloseg-programja
Rátaláltam a DEA (Digitális Esélyegyenlőség Alapítvány) honlapjára is, akinek saját megfogalmazása szerint „az Alapítvány tartós közérdekű célja az informatikai esélyegyenlőség megteremtésének előmozdítása a társadalom, a gazdaság és a kultúra minden területén. Ennek keretében az informatikai szempontból hátrányos helyzetű rétegeknek történő segítségnyújtás - ezen belül különösen oktatás, betanítás, tanácsadás, valamint hálózati szolgáltatások közvetítése - annak érdekében, hogy a rászorulók számára az infokommunikációs eszközök és szolgáltatások széles körű használata biztosítható, az információs társadalom minél több közcélú szolgáltatása elérhető legyen.”
Az alapítványt nem ismerem, azonban kicsit árnyalhatja a képet, hogy az utolsó lényegi bejegyzés 2011. szeptemberi: http://deaweb.hu/index.php/hirek
Végezetül egy laikus ember alkotmánypasszushoz késztett bejegyzésével zárom mai gondolataimat:
„Engem állampolgárként elsősorban nem az állam hatékonysága vagy a közszolgáltatások színvonala érdekel. Hanem az, hogy lesz-e munkám, ennivalója a családomnak, hogyan lehetek boldog? S ezen túl nekem, értelmiségiként fontos, hogy hozzáférek-e a megélhetésemhez, szellemi fejlődésemhez nélkülözhetetlen, korszerű információhoz, sőt bármilyen módon publikálhassak, vállalkozhassak az új eszköz, az internet révén. Szerintem is fontos, hogy az infokommunikáció alkotmányba kerüljön. Például úgy, hogy a szélessávú internet használata alapjog, ahogy az internet- és korlátozás nélküli tartalom-hozzáférés szintúgy. Az állam pedig akkor szolgálja jól állampolgárait, ha számukra tudásszintre, életkorra, egészségi állapotra, lakóhelyre való tekintet nélkül biztosítja az internet elérésének oktatási, fizikai és jogszabályi feltételeit.” http://einclusion.hu/2011-04-01/digitalis-esely-az-alkotmanyban/
Ha ez tényleg megvalósulna, akkor jönne el az igazi digitális esélyegyenlőség.
