Ezen a héten Virányi Anita előadását hallhattunk a fogyatékossággal élő emberekről az információs társadalom (?) korában.
Úgy gondolom, hogy már önmagában az egy jó dolog, hogy a téma bekerült a konnektivista csoportmunka témakörei közé, noha nyilván száz másik dologról is írhattunk volna blogokat. Ez jelzi számomra, hogy tanári oldalról is van befogadókészség egy ilyen téma iránt.
Az előadás kapcsán azon kezdtem el gondolkodni, hogy én hogyan kerültem kapcsolatba fogyatékossággal élő emberekkel és milyen tapasztalataim voltak.
Az első dolog, ami az eszembe jutott, az a láthatatlan kiállítás. A feleségemmel kíváncsiak voltunk, hogy vak vagy gyengén látó emberek hogyan élik a mindennapjaikat. Valószínűleg onnan jött az ötlet, hogy az utcán leginkább egy látássérült ember jelenléte tűnik fel az embernek, s mi így kíváncsiak lettünk rájuk. A nászajándékba kapott feldobox utalvánnyal így eljutottunk a kiállításra (már ha ezt egyáltalán hívhatjuk így, ugyanis teljes sötétségben kellett kitapogatunk a - kétségtelenül kiállított - tárgyakat különböző szobákban.) A kiállítás végén egy vacsorára is vendégül láttak minket tök sötétben. Annyira tejes volt a sötétség, hogy a tárvezetés elején még az óráinkat is elkérték, hogy az se foszforeszkáljon. Én először ekkor éltem meg a totális sötétség - és ezzel együtt bizonytalanság - érzését. Nagyjából három órát töltöttünk el ott, amiből az első kettőben még akár kihívásnak is érezhettük a sötétséget, ám a vacsora alatti bénázásaink közben én már nyugtalanul vártam a kiállítás végét. Utána természetesen beszélgetésbe elegyedtünk a vezetőnkkel, akiről kiderült, hogy tizenéves korában egy torna balesetben veszítette el a látását és több mint 20 éve él vakon. Nagyon megmaradtak bennem a szavai, miszerint már nem is szeretne újra látni! Azt mondta, hogy azóta teljesen másképp és sokkal mélyebben képes megismerni az embereket, ugyanis nem koncentrál a külső, látható dolgokra, amik elvonják az egyének jelleméről a figyelmet. Ma boldog párkapcsolatban él és gyereket terveznek.
Ajánlom mindenkinek ezt a kiállítást azért, hogy a saját bőrén tapasztalja meg mindenki, milyen az, amikor a megszokott közegből kiragadva teljesen másképp élő és ugyanolyan értékes emberekkel ismerkedhetünk meg.
Pár éve eljutottunk a Millenárison található Ability Parkba is. Végigmentem a kerekesszékesek számára kitalált akadály pályán is és sok egyéb érdekességet tanultunk ott. Úgy tudom, hogy a kiállítás nagyon sikeres volt és ez is egy szép példája annak, hogy az emberek jó része nyitott a fogyatékkal élő társaink iránt. Az Ability Parkban gyorstalpaló keretében megtanultam a Braille írást is. A mai napig őrzöm az ott kapott ábécét, amit Loius Braille (ejtsd: Brájj!) mindössze 12 évesen talált ki a 19. század elején. Amúgy kevesebben tudják, hogy Braille emellé még egy hangjegyírást is készített.
Ma már persze a digitális eszközök kezdik kiszorítani ezt a fajta nyomtatott írást, de mindenképpen ennek a feltalálása volt az egyik legfontosabb lépés a vakok esélyegyenlősége felé. A digitális világban ma van a Braille kijelzőnek egy hordozható változata is, ami gyarkorlatilag egy képernyő nélküli notebook és ráadásul magyar fejlesztésű - ez a Braille-Note https://www.youtube.com/watch?v=UgE90m0R6ls
Másik dolog az volt az előadást hallgatva, hogy újra körülnéztem a munkahelyemen a fizikai környezet akadálymentessége szempontjából. A Művészetek Palotája szerencsére elég pozitív példának bizonyult, legfőképp azért is, mert egy kerekesszékes kollégám nap, mint nap oda jár dolgozni és viszonylag könnyen mozog a házban. A lépcsők mellett megtalálhatók a kerekesszékeseket segítő speciális emelőliftek, a lifteket úgy tervezték, hogy kerekesszékesek is beférjenek kényelmesen, ill. a gombokon megtalálható a Braille írás. A Hangversenyteremben külön kivehető székek vannak fenntartva a mozgáskorlátozott koncertlátogatók részére, illetve a a koncertre a kísérők fél áron válthatnak jegyet. Szerencsés módon a ház az univerzális tervezést figyelembe véve épült és nem utólag kellett akadály mentesíteni a már meglévő tereket. Azt gondolom tehát, hogy az effajta esélyegyenlőség - legalábbis a közvetlen munkakörnyezetemben - biztosított.
Mai nap került kezembe a Hegyvidék újság (igen, a nyomtatott változat :-)) és ott találtam egy érdekes cikket, ami a témához kapcsolódik, “Mindenkinek becsengettek” címmel. Azóta megtaláltam digitális formában is:
http://www.hegyvidekujsag.eu/hegyvidekujsag/oktatas-neveles/mindenkinek-becsengettek
Tetszett, hogy a cikk különbséget tesz a fejlődési rizikó és a fogyaték között ill. lehetséges iránynak az integrációt tekinti, mégpedig úgy, hogy az iskolai integrációt megelőzi egy korai fejlesztés, ami által a gyerekeket később könnyebb egy hagyományos iskolai közegbe elhelyezni.
Végezetül átfutottam Anita által a csoportunk figyelmébe ajánlott cikkeket.
Ezeket ide is linkelem, hátha a blogot olvasó nem konnekt csoportba tartozó embereket is érdekli: http://communityor.blogspot.com/2008/06/ajnlott-kifejezsek-listja-fogyatkos.html
http://www.ofi.hu/tudastar/tagulo-horizont/beszeljenek-erintettek
Örömmel állapítottam meg, hogy a blogomban nem sértettem meg a fogyatékossággal élő embereket és mindig az ajánlott kifejezéseket használtam a kerülendők helyett.
A speciális tudás vagy elfogadó attitűd kapcsán én biztosan az utóbbit tartom fontosnak, ugyanis az attitűdöt a legnehezebb megváltoztatni. Ha az nincs, akkor mit sem ér a speciális tudás. Viszont, ha nincs tudás, de jó a hozzáállás, akkor rövid idő alatt megszerezhető a tudás. Az érintettekkel való cikkben is találtam erre vonatkozóan pár sort, ami ezt támasztja alá:
“Fontos a segítőkészség. S alapfokú empátia és nyitottság is kell – aki nem egy nyitott ember, az nem fog odamenni és segíteni.” - látássérült ELTE Egyetemi hallgató
A zenével zárva a blogot: ha a Vakok Intézetében jártok, mindenképp keresssétek fel a Nádor Termet, ami az egyik legszebb budapesti szecessziós terem. Kiváló az akusztikája és nagyon nívós koncerteket szoktak tartani ott.
