Információtudomány és média a 21.század elején

Az említett mondatot anyósom mondta nekem, mikor a napi menetrendemet összefoglaltam neki azóta, hogy a konnektivista és távoktatás csoportba jelentkeztem ebben a félévben. Azonnal éreztem, hogy jó ideig igaz is lesz rám/ránk ez az állítás.

Általánosságban elmondhatom, hogy zsonggó fejjel, pár hónapos fiam és a mindennapi munka mellett az éjjel írt blogok után összességében hulla fáradtan, ám mégis bizakodva és kíváncsian tekintek az elkövetkező feladatok elé. Teszem mindezt azért, mert máris érzem, hogy kivételes csapatba és oktatási környezetbe kerültem, ami eddigi tapasztalatomtól gyökeresen eltérő és annál gyümölcsözőbb. Sosem vettem részt ilyen csoportmunkában ezelőtt. Folyamatosan azon kapom magam, hogy BKV-n utazva, munkahelyen dolgozva kavarognak bennem a facebook kommentek, próbálok kiigazodni a töménytelen mennyiségű, saját magunk által gyártott gondolatokban és próbálok saját véleményt formálni a dolgokról.

Kifejezetten szimpatikus, hogy kulturált hangvételű kommentekben próbálunk összerakni valami közös tudást vagy néha egyszerűen csak meggyőzni a másikat az igazunkról. Jó dolognak tartom azt is, hogy nem az átlagos blog komment szintet hoztuk. Talán ez abból is fakad, hogy kicsit azért ismerjük már egymást, de legalábbis pár embert látásból már felismerünk. Bár nem a konnektivista kurzushoz tartozik, de kontrasztként nem tudtam nem észrevenni az első second life konzultáció alatt a külsős „megfigyelők” színvonalon aluli megjegyzéseit: „ Hu, te figyelj má’, itt valamit tanulnak, höhö, LOL”…

Külföldön élő magyar tanár/kutató ismerőseinket is teljesen felvillanyozta az, ahogy az elmúlt héten engem ért benyomásokat, témákat próbáltam nekik elmesélni az éppen zajló kurzusokról.

Az elmúlt héten számos nézőpontot, véleményt olvashattunk egymástól az első ustream órán hallott anyag alapján, így az első hét zárásaképp kezdetnek elolvastam az eddig megszületett összefoglaló blog bejegyzéseket, majd viszonyításképp újra elolvastam az egy héttel ezelőtt közreadott saját, első blogomat. Ezekben az alábbi fogalmak jelentek meg: Wikipédia, tartalom/információ szelektálása, nyelvek ismerete, kulturális késés fogalma, időmenedzsment. Ezt összevetettem a többiek által központi kérdésekként kezelt fogalmakkal és nem túl nagy meglepetésemre szinte ugyanezeket találtam náluk is. Nézzük akkor ezeket, illetve, hogy az elmúlt hét alatt nagyjából hova érkeztünk, meddig jutottunk.

Visszatérő alapgondolatok:

1., Tartalom megosztása: önkéntes alapon kell, hogy történjen, vagyis mindenki maga döntheti el, hogy akar-e megosztani, kötelezni nem lehet rá senkit, de mindenképp fejlődnie kellene ennek a szemléletmódnak. Ez vezet végeredményben az információs társadalom fejlődéséhez is. Itt komoly vita alakult ki arról, hogy benne vagyunk-e már ebben az információs társadalomban, esetleg körülvesz-e minket, csak nem élünk benne/vele vagy már rég a közepén tartunk. Ezen a ponton rögtön eszembe jut, hogy mitől függ, mit nevezünk annak? Attól, hogy hányan osztják meg egymással/többekkel az információt? Vagyis ha csak ennyien, akkor nincs, ha már annyian akkor van? Vagy mérjük/mérhetjük objektíven, és mondjuk azt későbbi felmérések alapján, hogy több mint az emberek fele már meg is oszt, vagyis akkor benne vagyunk? Valamelyik blogban olvastam és egyetértek is értek vele, hogy generáció váltással talán magától is meg fog oldódni ez a kérdés, ugyanis nálam fiatalabb embereken azt tapasztalom, hogy sokkal inkább használják ki a technika adta lehetőségeket a közösségi tartalom megosztás terén (gondolok itt arra, hogy bejelentkezik foursqare-n, hogy épp étteremben van, egészen addig, hogy saját, tartalmas blogot vezet jó ideje). Vagyis sokkal inkább web2 emberek már most, bár ezt a lemaradást egy hete keményen igyekszem pótolni :D Ebből azonban az is következik rám nézve, amit másik blogtársam jegyzett meg a különbségeket taglalva, hogy mi most valahol félúton vagyunk a kettő között (lehet ezt általánosítani az információs társadalom egészére is?) Mindenesetre mi többek között azt tanuljuk most az egyetemen, ami a következő generációnak alap hozzáállás lesz.

Szó esett az nyomtatott vs. digitális anyag kapcsán a pénzkérdésről is. Erre csak azt tudom mondani, hogy évek óta használok online és most már mobil bankinget, postára csak szökőévben megyek (bár most pont az van) és sose volt gondom vele se biztonsági, se egyéb szempontból. Ráadásul olcsóbb…

2 .,Digitális technika használata pro és kontra: Ma már mindannyian viszonylag sok digitális dolgot használunk. Személy szerint fényképező, laptop, Iphone, komplett hifi berendezés…stb. A legjobb dolog az okostelefon. Imádom az appokat, naponta töltök le valamit a mobilomra (a feleségem kicsit féltékeny is rá, de csak zárójelben jegyzem meg, mert holnap úgyis olvasni fogja J, ugyanis magától ő is el kezdett aziránt érdeklődni, hogy mit is csinálunk tulajdonképp). Az utóbbi egy hétben kezdtem én is megosztani facebookon és twitteren, amit előtte egyáltalán nem használtam, bár ismertem. A twitter kifejezetten kezd tetszeni. Szimpatikus a lényegre való törekvés, nincs felesleges mondat, egy-két szó fér csak a link mellé kedvcsinálónak.

Amit én viszont még mindig fenntartással kezelek (bár azóta személyesen is kipróbáltam) az az e-könyv. Továbbra sem gondolom, hogy csak és kizárólag a benne lévő információ a fontos vagyis egy könyvet a kezünkbe fogva, érezve sokkal inkább kedvet kapok az olvasáshoz. Nem gondolom, hogy kisebbségben lennék ezzel, ezért is van tele a könyvespolc otthon könyvvel. Másik ilyen a tablet, amiről még mindig nem vagyok meggyőzve, bár azóta azt is többször próbáltam.

A dolgok tanulása bátorságot, kitartást igényel, sokszor orra esünk, de pár év alatt eljutunk a természetességig, anélkül, hogy a technika használatán sokat gondolkoznánk.

3., szelektálás az információk között: épp ma határoztam el, hogy jegyzetelni fogom a facebook chat tematikáját, ugyanis annyi hasznos információ gyűlt már össze, hogy szeretnék megtalálni egy közösen kialakított álláspontot. Tudom, erre is jó lehetne a mindmap, de azzal kis késésben vagyok…Mindenesetre mindenki egyetértett, hogy szelektálni kell és fontos ill. egyénenként próbálkozunk ezzel megbirkózni.

4., Wikipédia: talán viszonylag egységes álláspont jött létre a hét folyamán, hogy önkéntes alapon működik, és nem megbízható a forrás, de a kezdeményezés pozitív mindenképp.

5., Kulturális késés: talán a legnehezebben megfogható számomra. Facebookon valamelyik kommentben írtam is, hogy amennyiben ezt globálisan értjük, inkább a lehetőségről beszélünk, de attól, hogy a technika adott már a világ minden táján, még nem biztos, hogy akarják használni. Ettől már késében is lennének? Lehet. És akkor mi van? Antropológus apám fiaként annyit legalább megtanultam, hogy a természeti népek nagyon boldog emberek és annál őszintébb valaki mosolya, minél szegényebb… Amúgy pont ma postoltam twitteren az egyik legnagyobb élő magyar zeneszerző, Eötvös Péter cikkjét, amiben úgy fogalmaz (más nézőpontból), hogy a „tradíciót a megújuláson keresztül megőrizni.” http://fidelio.hu/klasszikus/magazin/eotvos_peter_csak_pozitiv_fejlemenyekrol_fogok_beszelni

Számomra tehát az első hét legnagyobb tanulsága, hogy gyerek, munka mellett éjjeli tanulással is lehet csinálni a kurzust, noha az ember időnként tényleg vért izzad. Azonban a szemléletmód változása, a dolgokról való csoportos gondolkodás, véleménycsere miatt mindenképp megéri. Közel sem gondolom, hogy kikristályosodott a véleményem, de az úton szerintem mindannyian jó irányba indultunk. Végezetül ide kívánkozik az az egy mondat, amit Ollé tanár úr a csoporttal kapcsolatban említ saját blogjában a kurzusról:

„hiszen nem megtanulják, nem elsajátítják a tananyagot és különben is a tevékenységen lesz a hangsúly a tartalom helyett”

http://blog.ollejanos.hu/2012/02/18/tavaszi-modszertani-kiserleteink/#more-73

 A didaktikai módszerek távoktatáshoz való viszonya volt a téma az első órán, ahol az általános didaktikai modelleket tekintettük át nem technika centrikusan. Ezek röviden az alábbiak:

Cube féle kibernetikai-információelméleti modell, ami nem gyakorolt túl vagy hatást a didaktika fejlődésére. Ezt követte a Möller féle célorientált tanulási modell, ahol is a tanulási célt elemi részekre kell bontani és az oktatási folyamatot ezekhez igazítjuk. Fontos, hogy tanulói kontroll is szerepel benne, ugyanakkor a feladatok hatékonysága megkérdőjelezhető, mert nincs mellé téve a „hogyan”. Harmadik modell a Carroll féle tanulási hatékonyság modellje, ahol a tanulás hatékonysága az idő függvényében jelenik meg. Ennek az a veszélye, hogy a tanulók motivációja egy idő után elfogy és nincs igazodás az egyéni teljesítményhez, kreativitáshoz. A távoktatás területén ez pedig azt jelenti, hogy egy lineáris multimédiás csomagot kapnak a hallgatók, egyéntől függetlenül. Negyedik modell a Bloom féle optimális tanulási elmélet, ami a távoktatáshoz kapcsolódva egy olyan folyamatot jelent, ahol rendszeres formatív értékeléssel meg kell vizsgálni, hogy az adott tanuló egy bizonyos elemet vagy tanulási elemet sikeresen sajátított-e el. Ez jelenthet óra közbeni interakciót, értékelést is. Végezetül az oktatási folyamat mikrostruktúráinak értelmezési lehetőségeit hallhattuk a Nagy Sándor – Falus Iván féle modell alapján. Ez egy lineáris modell, ami visszafele nem működik, ugyanakkor nagy előnye, hogy nem kontakt függő, vagyis távoktatási folyamatban is működőképes. A mikrostruktúra az optimális utat igyekszik kijelölni, ami alapján a legnagyobb valószínűséggel lesz eredményes az oktatási folyamat.

Didaktikai alapelvek: távoktatási szempontból az információáramlás folyamata a fontos, vagyis azt vizsgáljuk, hogy merre halad az információ illetve kommunikációs folyamatról lévén szó, ki hogyan, milyen sűrűn használja az információs csatornákat.

Az oktatási folyamatot meghatározó alapelvek, melyek mentén el kell képzelni a távoktatást, a következők:

Differenciálás, ami a tanulók közötti különbségek figyelembe vételét jelenti. A tanulási folyamatból senkit nem lehet kirekeszteni, inkább személyre szabottan kell a tanulókat kezelni s ebben a távoktatásnak nagy előnye van. Ehhez meg kell ismerni az egyének személyes adottságait, ami feltételezi, hogy figyelemmel kell kísérni az aktivitásukat, tevékenységüket és elemezni kell azokat. A tanulók teljesítményét leginkább a digitális feladatokon keresztül lehet lemérni.

Itt érkeztünk el az óra egyik, számomra legérdekesebb részéhez, ami a tartalom központúság és a tevékenység központúság viszonyát boncolgatta, ugyanis az oktatás túlnyomórészt tartalom központú, miközben nagyobb teret kellene engedni a teljesítmény központúságnak, amiben a távoktatás sokat tud segíteni. Elég csak az általunk szerkesztett blogokra, vagy konnekt csoportra gondolni. A tanuld meg a tartalmat kijelentés helyett sokkal érdekesebb és hasznosabb lehetne a hozd létre a tartalmat kijelentés, ami feltételez egy tartalmi ismereten alapuló tudástermelést. Amennyire most látom, ez az egész kurzus kulcsa, vagyis ráébreszteni a tanulókat arra, hogy a passzív hozzáállás helyett sokkal célravezetőbb a tevékenység központúság, egyszerűen azért, mert hatékonyabb, mivel az adott folyamat kialakításában magunk is részt veszünk, így érdekeltté válunk benne és a rendelkezésre álló idő alatt a legtöbbet tudjuk kihozni magunkból. Mi készülünk, a képzés meg segít minket.

Adaptivitás, ami a csoporton belüli különbségek alapján próbálja meghatározni, hogy milyen módszer a legcélravezetőbb egy csoport körében. Itt a tanulói folyamatok kitágításán van a hangsúly, vagyis hogy megjelenjen az órán kívüli tanulás lehetősége is. Ez egy nyitottabb kevésbé kötött tanmenetet jelent.

Life Long Learning: élethosszig való tanulás. Itt a produktivitásról van szó, azaz előállítunk tartalmakat. Ez a tudásról és a hozzá kapcsolódó tevékenységről való gondolkodás formálódása.  A produktum létrehozása egy közösségben lehet a leghatékonyabb (pl. konnektivista csoportunk). Itt a csoport tagjai megosztják egymással az előállított tartalmakat, ami átvezet a következő alapelvhez, az információ megosztáshoz.

A tudás hatalom és számos vélekedés szerint a megosztása csökkenti a befolyást, illetve a megosztott tudásból csak mások profitálnak. Ezért sokan idegenkednek tőle, miközben ha egy csoport tudása megosztódik a tagok között, akkor végső soron mindenki több tudással fog rendelkezni, vagyis jobb lesz a csoportnak. Nem beszélve arról a tényről, hogy a tudás nem egy konstans dolog, vagyis állandóan alakul, formálódik.

Céges tréningeken bevett szokás a közös tartalom előállítása és megosztása például egy közös faliújságon. Ilyeneken az eltelt évek alatt nekem is szerencsém volt részt venni több alkalommal és kiváló csoportformáló erőnek tartom.

Felmerült itt a kezdő blogolók félelme, ami szintén nagyon érdekes volt számomra, lévén, hogy ez életem második blogja. A félelem részint jogos, ugyanis névvel vállalva a blogot könnyen szembesül az ember azzal, hogy reflektálnak a mondandójára. Itt hozzátenném, hogy én inkább attól félek, akiről tudom, hogy olvassa a blogot, de nincs reakció (zárójelben jelzem, hogy nagyon érdekes volt figyelni, ahogy a megjelent bolgra másnap korán reggeltől érkeztek építő válaszok, reakciók).

Közösségek és hálózatok: előnye, hogy tudástermelő forrássá teszi az oktatási folyamatot. Ugyanakkor törekedni kellene arra, hogy az iskola zárt világából a tananyagok elérhetőek legyenek külső személyek számára is.

Ezeket a gondoltatokat jegyeztem fel az órán hallott anyagról. Érdekes lesz figyelni, hogy az első virtuális Second Life konzultáción az említett alapelvekből melyekről fogunk többet eszmét cserélni. Engem leginkább a differenciálás ill. a tartalom/tevékenyég központú oktatás izgat, ezen felül az információ megosztás kérdése és ahogy az eddigi blogokat olvastam, leginkább ezekről lesz szó. Sosem találkoztam még azzal a hagyományos oktatási környezetben, ahol eddig tanultam, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi csoporttárs produktumát, véleményét ismerhetem meg és mindezt akár a nappaliban ülve, saját időbeosztás szerint. Számomra eddig ez, vagyis a közösségek és a hálózatok léte jelenti a legnagyobb előnyét a távoktatásnak a hagyományos oktatási modellekkel szemben. 

Mivel az idei csapatból – ha jól tudom, egyedüliként – az alapszakos diplomámat nem az ELTE-n és nem is andragógián szereztem, hanem Zeneakadémián, így talán érthető, hogy az előadásból elsőre leginkább a Tanár Úr által említett Rachmaninov (1873-1943, orosz zeneszerző) mondat ragadott meg a leginkább, amit be kell valljam, nem ismertem eddig, noha a zeneszerzőt, zongoristát már gyerekkorom óta nagyon kedvelem. A mondat valahogy így szól: „A zene elég egy életre, de az élet nem elég a zenére”. Rögtön megpróbáltam utána nézni az említett mondatnak a neten (ha már az információt állítjuk a központba), azonban ez idáig még nem jártam sikerrel.

Egyik első hely, ahol keresni kezdtem, az órán is említett Wikipédia volt, de ott nem találtam erről a mondatról használható háttéranyagot. De ígérem, nem adom fel, sőt még azt is tervbe vettem, hogy ha már az első órán ilyen érdekes és az előadáshoz szorosan kötődő mondatot tanul az ember egy zenésztől, akkor talán a Wikipédia szócikket is kibővítem majd.

Ha már a Wikipédiát említettem, azt is elárulhatom, hogy elgondolkodtatott az órán hallott közösségi tartalommegosztáshoz az átlagos egyénnek való viszonya is. Ugyanis a mai napig én is úgy voltam vele, hogy kontrollálhatatlan minőségű és mennyiségű információhalmazt jelent pusztán az említett oldal, miközben jogosan felvetődik (és talán már előbb fel kellett volna, hogy vetődjön bennem is) a kérdés, hogy akkor az ember miért nem veszi a fáradtságot, hogy egy általa helytelennek vagy valótlannak gondolt mondatot, bekezdést a saját szájíze és tudása szerint átírjon, ami által a többi felhasználó is pontosabb (?) képet kaphat az adott témáról. Tény, hogy az információs társadalom igazi kialakulásához a társadalomban élők szemléletváltására, a benne élő emberek egyéni aktivitására is szükség van, ami engem sem jellemzett eddig túlságosan, noha az információ fogyasztás terén minden nap élek az online található és engem érdeklő információk tudatos szelektálásával.

Milyen érdekes, hogy miközben egyfelől az ember igyekszik azonnal a lehető legfrissebb információhoz jutni a mindennapokban, amire a manapság terjedő okos telefonok kiváló lehetőséget biztosítanak, közben egyre inkább rá van kényszerülve, hogy komolyan szelektáljon a befogadhatatlan mennyiségű információ között. Az aztán már hab a tortán, hogy a szelektált információt ráadásul valahogy feldolgozza.

Saját tapasztalatomból tudom, hogy az ember egyre inkább rabjává tud válni a saját telefonjának, miközben a rázúduló napi információ mennyiség estére erősen leterheltté teszi. Ugyanakkor mégis azt tartom az utóbbi évek legnagyobb technikai újdonságának, hogy a telefonunkon keresztül manapság kezünkben tarthatjuk a világot.

Ehhez kapcsolódik az órai anyagnak az általam csak lexikon vs. Google címszó alatt lejegyzett témaköre, ahol rögtön eszembe jutott, hogy gyerekkoromból belénk ívódott szüleim által, hogy ha egy adott dolgot fejből nem tudunk, már nyúlunk is a lexikonért és felolvassuk egymásnak közösen. Nem telt el úgy nap, hogy ne nevettünk volna szüleinken, amint már mennek is a lexikon irányába, hogy valamit felolvasva együtt megtanuljunk. Mekkora volt a meglepetés, amikor pár éve elő kaptam a zsebemből a telefont és azon versenyeztünk apámmal, hogy ő találja-e meg a lexikonban előbb a választ, vagy én a google-n a telefon böngészőjében. Az is érdekes, bár talán érthető, hogy szüleim sokáig idegenkedtek a netes információszerzéstől, mert számukra csak egy pontos válasz létezett, ami a lexikonban volt, ezért mai napig a Wikipédia nem számít igazán tudományos válasznak – noha talán nem is kell annak lennie, azonban nem biztos, hogy mindig sokféle igazság, vagy nézőpont életképes. Jó jel azonban, hogy szüleim lassan szintén okostelefon felhasználóvá serdülnek!

Ha már az információszerzésnél tartunk, fontosnak tartom megemlíteni, hogy manapság nem csak arra van szükség, hogy a felhasznált információt megosszuk egymással, hanem a tágabb világot nézve elengedhetetlen, hogy mindezt legalább egy külföldi nyelven is képesek legyünk megtenni. Talán nem kell túlragozni annak a kijelentésnek a fontosságát, hogy ahány nyelven beszélsz, annyi ember vagy. Úgy gondolom, hogy minimum angolul jól kell(ene) tudnia minden egyetemi képzésben részt vevő hallgatónak (a kínai nyelv fontosságába most nem mennék bele) és nem egyszer megdöbbenek, hogy egy adott órán a diákok az órai anyag kötelező irodalmánál felhorkannak, hogy Tanár Úr, de hiszen ez angolul van!!!

Nem kérdés, hogy az információhoz való hozzáférés, – mint, hogy az az órán is elhangzott – fokozza a demokrácia esélyét. Elég csak arra gondolni, hogy a közösségi hálózatok mekkora szerepet játszottak tunéziai vagy egyiptomi forradalom kiterjedésében. Nem hiába ezt próbálja minden erővel lekapcsolni egy diktatúrában az éppen regnáló hatalom. Azonban itt visszautalok arra, hogy globális szinten talán a legtöbb hozzáférhető információ angolul jelenik meg a világban, s ebből következik, hogy aki abból kimarad, az lemarad, hiába tudja amúgy nagyszerűen használni és megosztani az aktuális kommunikációs vagy információs csatornákat.

Mikor ezt a blogot írom, már a többség közreadta az első óráról kialakult gondolatait, véleményét. Többen foglalkoznak a például az időmenedzsment fogalmával, amire én most részletesen nem térnék ki, azonban figyelemre méltó számomra, hogy a gyerek születésével párhuzamosan az ember mennyire megtanul gazdálkodni a saját idejével és tényleg csak a legfontosabb dolgokra fordítja az időt.

Azonban ami ennél is érdekesebb, az a kulturális késés fogalma, amivel kapcsolatban egyik „blogtársamnál” olvastam érdekes dolgokat, amihez csatlakozni szeretnék: úgy érzem, hogy a késés szóban ugyanúgy, mint a kulturális szó ebbéli jelentésében erősen pejoratív, sőt, mi több nyíltan etnocentrista gondolkodásmód tükröződik.

Fontos kijelenteni, hogy ilyen esetben csak egy adott társadalmon belüli csoportok összehasonlításáról lehet szó, ugyanis teljesen eltérő körülmények határozzák meg bolygónk két különböző szegletében élő csoportokat. Vagy, ha mindenképp össze akarunk hasonlítani nagyobb csoportokat, akkor azt a kulturális relativizmus jegyében tegyük, megértve ezáltal azt, hogy a saját, európai helyzetünkből tekintve egy afrikai, kelet-ázsiai vagy bármilyen „fejletlenebb” etnikum megítélésünk szerint ugyan „kulturális késében” van a saját fogalmaink szerint, azonban az ő szemszögükből nézve ez egyáltalán nem ennyire magától értetődő. Honnan gondoljuk azt, hogy az említett népek ugyanazt az utat akarják/fogják bejárni, mint az európai, vagy akár a világ területileg nézve nagyobbik fele, illetve honnan gondoljuk azt, hogy ők lemaradásnak élik meg a saját kultúrájuk állapotát a miénkkel szemben? Hiszem azt, hogy a tudás sem tűnik el, csak átalakul és innen nézve az „előbbre tartó” nyugati civilizáció az információs társadalmával legalább annyi dolgot felejt el, mint amennyit megtanul, közzétesz, megoszt. De ha netán meg is osztódik az információ, biztosak lehetünk-e abban, hogy valaki azt használni fogja? Milyen a tudás minősége? Mennyire hasznos és kinek? Úgy gondolom, hogy az úgymond „fejlődésért” nagy árat kell fizetnünk, onnantól kezdve, hogy ez egyenes arányban áll bolygónk kiaknázásával, az elapadó forráskészletekkel…stb. egészen addig, hogy pénz vezető szerepe visszafordíthatatlanná válik.

Az órán elhangzott többek között az e-mail dominanciája is, amire az azóta átalakított google+ szolgáltatás lehetett volna a válasz, ha nem válik teljesen áttekinthetetlenné idővel. Az élő előadás hallgatását a technika „jóvoltából” kénytelen voltam abbahagyni és csak két nappal később lett újra időm arra, hogy a felvételt meghallgassam, azonban meglepett, hogy egyedül csak én regisztráltam magam az említett szolgáltatásra – ha jól emlékszem - . Már régóta szerettem volna az e-mail alapú kapcsolattartást kiváltani valami mással, legyen az hang vagy video alapú, azonban a munkámban érdekes módon egyre inkább azt tapasztalom, hogy csak az a biztos, ami le van írva, így később hivatkozni lehet rá, hogy valaki valamit miért vagy miért nem csinált meg vagy nem időben. Egyszóval sajnos a munkahelyi környezet sem segíti elő a video vagy hangalapú kapcsolattartást manapság. Pedig mennyi felesleges időtől kímélnénk meg magunkat (zárójelben jegyzem meg, hogy az utólagos visszakereséssel azért sokkal több idő menne el, mint ha pár levelet csak át kell olvasni és az ember máris látja a választ. Ugyanez egy video üzenetnél meddig tartana és honnan tudná az ember, hogy egy üzeneten belül hol keressen egy adott választ?)

Érdekes gondolatnak találtam azt is, hogy az online lét megtanítja az embert, hogy offline közösségben hogyan kell beszélgetni, például meg kell várni a másikat, amíg befejezi a gondolatát, amíg online közösségben a chat korában ez párhuzamos idősíkon zajlik.

Most, hogy látom, nagyjából milyen szisztéma mentén kell elképzelni az elkövetkező heteket, izgatottan várom az előttünk álló új feladatokat. Nyilván minden kezdet nehéz, így nem állítom, hogy máris belerázódtam volna az éjjeli blogírásba (nem beszélve arról, hogy eddig blogot egyáltalán nem vezettem és érdekes lesz számomra megfigyelni magamon azt is, hogy a kurzus után megmarad-e nálam a gondolatok lejegyzésének ez az új formája), de azt kezdem látni, hogy nagyjából minek a mentén fogunk haladni és milyen heti időbeosztás szerint lehet működtetni csak ezt a dolgot. Éppen ezért tudatosan próbálom megtervezni az időmet, hogy ne törjenek rám egyszerre az elvégzetlen feladatok. Remélem, sikerülni fog.

S végezetül visszautalnék itt arra az órán elhangzott mosolyfakasztó mondatra, miszerint az információs társadalom legnagyobb értéke nem is az információ, hanem az idő. Ezt most már a saját bőrünkön is kezdjük érezni. Kíváncsi leszek, hogy egyáltalán lesz-e reakció az általam itt leírtakra, különös tekintettel az etnocentrizmus/kulturális relativizmus problémakörére. Ez idő alatt én is megpróbálom a lehető legtöbb figyelmet szentelni az új Konnekt közösségünknek és minél aktívabban részt venni a kommentelés és csiripelés világában is, nem beszélve arról, hogy igyekszem minél igényesebb avatárt kreálni a second life-ban, ha végtére is saját magamat jelenítem ott meg, de ezen felül állandó ustream webinárium hallgatóvá is válok lassan, használom a google readert és készítem majd a saját mindmap térképem.

Ja, én nem tudom, ti hogy vagytok vele, de regisztráltam a moly.hu oldalon is.

Meglátjuk.

Egyelőre csak figyelem, hogy hova/mit/mikor kell csinálni, mi a határidő, mennyi a kötelező karakterszám, de ahogy eddig olvastam, ezzel a nagy többség sincs másként.

Érzésem szerint hamarosan belerázódunk és nem lesz nagy a lemorzsolódás, mint ahogy arra az időközben online kitöltött kérdőíven is sok kérdés vonatkozott.

Nemsokára kezdődik is az első óra, amit izgalommal várok és próbálok már közben jegyzetelni, hogy később legyen miből blogot írni.

Sok sikert nekünk!